a függöny felgördül. a színpadon egyetlen magányos alak áll. semmi említésre méltó, átlagosnak mondható, körülbelül 30 éves férfi. nem vékony, nem is kövér, nem magas, nem is alacsony, nem szomorú, nem is boldog, nem elegáns, nem is szakadt. egyszerűen csak átlagos.
a szemeivel egyetlen pontot néz, csakis egyetlen pontra fókuszál, a tekintete üres. összpontosít. az erőt gyűjti, hogy elkezdhesse az előadást.
egyszercsak a férfi koponyáján belül végzetes változás megy végbe. az egyik ér elpattan, és egyre több friss, piros vér veszi körbe az agyát. az emberi mivoltának központja, a tíz a tizenegyediken neuron, ami eddig információik milliárdjait dolgozta fel másodpercenként, hirtelen megérzi, hogy nagy baj van. a férfi szeme elött végigpörögnek az emlékek, miközben még mindig azt az egy pontot figyeli. aztán szépen sorban kikapcsolnak a részközpontok. a színész már nem tudna megszólalni, nem tudna megmozdulni, lassan az eszméletét is elveszti, de még mindig csak azt a kis területet figyeli.
a nézők elkezdenek mocorogni. senki nem tudja, hogy mi is történt valójában. halkan elkezdenek beszélgetni is.
végül a férfi vázizmai nem bírják tovább, feladják a küzdelmet, nem harcolnak a reménytelen célért, a túlélésért. az alak összeesik, a függöny pedig rágördül. a színésztársai a segítségére sietnek, de már késő. ő már egy másik színház örökös tagja.
a nézők felállnak, szépen csendben elhagyják a színháztermet. "láttad, milyen élethűen esett össze?" - hallatszik valahonnan a tömegből. "lehet, hogy élethű volt, de nem szeretem az ilyen érthetetlen, modern műveket" - jön rá a válasz. ők még nem tudják, hogy mi történt.
