Életképek

értelmetlen. céltalan. tömeghisztéria. valahogy így tudnám jellemezni. ilyenkor mindenki a szeretteivel van. szerettei... van apám, van anyám, akikkel már nem élek együtt. szeretem őket, de erőst megroggyant a kötelék az elköltözésem óta. van egy öcsém is, akivel kb akkor beszélek, amikor itthon vagyok, azaz havonta maximum 2-3 alkalommal.

utálom a karácsonyt. olyan dolgokat kap az ember, amikre szüksége van, de ő is vesz dolgokat, amikre másoknak van szüksége. ez a jobbik eset. a rosszabbik, amikor értelmetlen, bugyuta szarságokat veszünk egymásnak. mert kell. mert különben nem ünnep az ünnep. a dolog lényege, hogy rád is költenek pénzt, de te is költesz másra. tehát olyan, mint egy nagyobb bevásárlás, amikor megveszed, ami kell magadnak. csak másokon keresztül.

ráadásul... ilyenkor mindenki szeret valakit. nem úgy, ahogy a gyerek szereti a szüleit és fordítva. hanem valakit, akit "párjának" tekint. és nekem ezt végig is kell néznem. és utána jön a kérdés, hogy "valami baj van, ádikám?" "nincs" "biztos?" "biztos". lófaszt nincs. ha nem lenne, vigyorognék, tapsolnék és örülnék. és amikor az egész mutatvány egy nagymamával is meg van fűszerezve: "mi a helyzet a lányokkal? mikor lesz feleséged?". szar dolog belegondolni, hogy jó hosszú ideje nincs senki, aki elfogadná egyátalán a szeretetemet. egyedül fogok megöregedni és meghalni.

legalább tudnám, hogy valami halálos kórban szenvedek. hogy nemsokára vége. de nem, amilyen szerencsém van nekem, legalább 80 éves koromig fogok szenvedni ezen a földön, és ilyen körülmények között. nincs, ami boldoggá tegyen.

semmi. a világ egy himbálózó hajó, és mi vagyunk az utasai. tehetetlenül, nyers húsként billen ide-oda a tömegünk. kiszolgáltatva vagyunk.aztán a hajótest is eltörik. beleesek. hideg a víz. lejátszódik előttem az életem. tényleg ezt érdemeltem volna? koncentrálj, nem késő. bíztatom magamat, de egyre jobban hatalmasodik el rajtam az érzés: vége. már nem ütemesen próbálok a vízfelszín elé törni. már csak rúgkapálózás. fejetlenség. több oxigént fogyasztok, mint kéne. koncentrálj. ne koncentrálj. felesleges. add fel.

a test szép lassan elmerül. ey pillanatra megcsillan valami a szemboárban.

-cső.

-cső.

-tessék.

-kösz. ennyi? azt hiszem igen. szia.

-szia.

egy mosoly sem. egy bocsánat kérés sem. egy "haragszol rám?" sem. érti egyátalán, hogy mi történt? tudja, hogy soha többet nem fogunk beszélni? hogy egy picit ebbe is belehaltam?

mégegy minusz! mégegy minusz! - skandálja a nép.

nem lehet. de sajnos muszáj. így kell lennie, nem tarthat minden örökké. pláne nem így. ő él. én meg csak működök.

de hisz volt már annyi jel. végülis mindegy. minden tönkremegy. legalább nem kell a továbbiakban megjátszanom magamat, és lehetek ugyanolyan tuskó, mint előtte. juhú...

nem egy vidám ünnep. az ember megint öregebb lesz egy évvel. meg aztán... minden évben várom, hogy majd valaki meglepetésbulit szervez nekem. mint másoknak. amire egyébként rendszeresen elfelejtenek engem meghívni. de most nem ez a lényeg.

az ember csak vár, csak vár. hogy majd csörög a telefon, hogy gyorsan ide-meg oda kell menni. vagy valami hasonló. de nem. tudom, hogy úgysem fog csörögni. ez a születésnap is úgy telik el, hogy senki még csak egy sört sem iszik meg velem. az emberek nagyon jól ismerik a facebookot, nagyon jól le tudják lesni, hogy ma van. írnak az üzenőfalamra (vagy emailben) egy üzenetet, hogy "boldog születésnapot". ilyenkor előjönnek azok az emberek, akikkel egyébként az év maradék 364 napján nem váltanék egy szót sem. de ők megcselekszik azt, ami miatt az ismerőseim: boldogan felköszöntenek. aztán az írás után 5 perccel azt sem tudják, hogy tényleg ma van.

a másik véglet az, amikor... valakitől az ember számítana rá. olyan emberektől, akiket felköszöntött, sőt még valami ajándékot is vett nekik. vagy akivel több, mint két évet együtt volt. vagy mondjuk akinek csapja a szelet... vagy olyanoknak, akiket barátainak tart. persze lehet, hogy ez csak egyoldalú dolog...

végülis... mindegy. lesz még majd pár ilyen. lesznek, akik felköszöntenek, lesznek, akik nem. ami talán a legjobban fáj, az az, hogy megint egyedül vagyok. egész este teljesen egyedül leszek. mert senki nincs, aki itt lenne velem.

igazából ez az egész blogolás faszság. olyan dolgokat mondok el itt, amit egyenként nem akarnék senkinek elmondani, azt elmondom itt. amit egyébként úgy sem olvas senki. és hogy miért nem mondom el nekik, hogy engem mi bánt? minek?! hogy befolyásoljam őket, és szánalomból tartsanak nekem egy bulit? vagy hogy gagyi "jajj, de jó, mégegy hurkatöltő..." ajándékokkal lássanak el? nem. ha valakinek, vagy valakiknek nem jön ez zsigerből, akkor kihisztizni nincs értelme.

azt hittem, hogy
leszel nekem
de a tény, hogy
nem vagy velem

nyakam mostmár
sinen pihen
agyam fröccsen
vonat siet

param-param
param-param...

Kedves Naplóm,

tegnap találkoztam megint a lánnyal. zsófival. azt mondta, hogy nem is szokott nagyon randizni, és nem is tudja, mitől lesz igazán randi egy randi, úgyhogy hívjuk inkább nemrandinak. egy teázóban voltunk (altair klub, ajánlom mindenkinek). amikor megérkeztünk, láttam, hogy ilyen elszeparált részes helyek vannak, amiben néhány pár már aktívan csókolózik, meg ilyenek. elkezdtük inni a teát, beszélgettünk. egyre közelebb próbáltam hozzá húzódni, amit végülis nem is utasított el. volt egy olyan pillanatsor, amikor én beszéltem, és ő meg nézett engem, hol a szemembe nézett, hol a számat. olyan érzésem volt, mintha meg akarna csókolni, de legalábbis elvárja tőlem, hogy én tegyem meg. beszari voltam, nem tettem meg. aztán elindultunk haza, megkérdeztem az úton, hogy megfoghatom-e a kezét, erre azt mondta, hogy neki igazából nincs ilyenre igénye (na bumm, ennyit a 'csókolj már meg te hülye!' elméletről),  majd mielőtt elváltunk, megkérdeztem, hogy ha megint randira hívnám, mit mondana rá. homályos és kitérő válaszokat adott, az volt a lényege, hogy nem tudja. mondtam neki, hogy inkább mondja meg őszintén a nemet, mert azt még mindig jobban viselem, mint a bizonytalan nemtudomot. de azt mondta, hogy nem tudja.

hazaértem, felhívtam aput, kérdezte, hogy mi volt. elmeséltem, és mondtam neki, hogy vagy feleségem lesz, vagy zseni leszek. azt mondta, hogy fiam, már most is zseni vagy (hahh, a kis naív...), erre közöltem, hogy oké, akkor soha nem lesz feleségem. adta az ötleteket, hogy majd menjek be az egyetemre, és kérdezzek meg egy helyeslányt, hogy este eljönne-e velem egy randira. kifejetettem neki, hogy nem egészen így megy ez.

elmeséltem neki az én gondolatmenetemet, miszerint... azok a faszik, akik ilyeneket csinálnak, 180+ magasak, 85+ kiló izom, jóképű. a természetes "jó faszi" fogalmát kielégítő emberek, azok, akiket a reklámban mutogatnak. a tökéletesek, akiknek minden ruha jól áll, akik egyetlen kacsintással nedvesedésre képesek bírni a nőket. akikre azt mondják a nők, hogy 'a férfi ideál'.

ezzel szemben itt vagyok én: nem túl magas, nem izmos, kifejezetten nyeszlett, aki nem tud jól öltözködni, és nem kifejezetten jóképű, és kopaszodok is. olyan ember, akit a nők el tudnak fogadni barátként, de annál többet soha nem akarnának. hogy miért? a válasz nagyon egyszerű: nem vagyok benne a "jó faszi" epszilon sugarú hibahatárában. mint ahogy az állatvilágban a gyenge hímekkel nem közösülnek a nőstények, hogy ne örökítsék tovább a hibás gént, így az embereknél is, a nők nem létesítenek kapcsolatot egy magamfajtával. egy genetikai zsákutcával. mert ez a természetes szelekció.

apám azt mondta, hogy kishitű vagyok. szerintem nem.

Kedves Naplóm,

Itt vagyok a műegyetem netovábbjában, a q épületben. mellettem ül az a lány, akinek eredetileg leveleimet címeztem, akinek a postafiókját használtam eddig, hogy oda töltsem fel életem apró bit-szemeteit.

megkérdezte, hogy mi a baj. hogy bedepiztem-e. mondtam neki, hogy igen, bedepiztem. és nem vagyok senki cicája. és nem is leszek. megkérdezte, hogy elmondom-e mi a baj. azt mondtam neki, hogy nem mondom el.

valójában egész egyszerűen... én sem tudom mi a baj. nincs semmi jó sem. nem lehet a rosszat jó nélkül értelmezni. ezek a kifejezések, mint jó, rossz, gonosz, kedves... ezek mind csak viszonyítási alap kérdései. nincs abszolút jó, és abszolút rossz. nem tudom, mi a baj velem. nem tudom, hogy mi az, amitől boldog lennék. nem tudom, hogy mi az a boldogság. lehet, hogy már rég elértem, csak nem tudok róla. de ez nem túl valószínű.

átköltözök egy régi-új helyre. ott nem talál rám senki. egyedül lehetek. egyedül, egy sötét szobában. egy aprócska fény szűrődik be a kulcslyukon. ha nem lenne ez sem, félnék. így csak a megérdemelt üresség van. valamit tettem talán. valami nagyon rosszat, aminek ez a büntetése. üres és kies érzés. senkihez sem kötődés, és félelem másoktól. az éjszaka közepén megindul a szoba. elfolyik, mintha az egyik sarka a végtelen mélység felé nyílna. szippantja be magába a helységet. a figyelmem a lábamra irányul. az is megindul a szobával együtt. félek. a másik sarokba kuporodok, de a szobát valaki megdönti. nincs menekvés nekem sem. még küzdök, és kaparok az életemért, de hiába. én is pont ugyanúgy veszek bele a semmibe, mint a körülöttem lévő dolgok. furcsa érzés. nyirkosan fájdalmas. de nem tehetek ellene semmit.

Kedves Naplóm,

ma pécsről jöttem haza. az út jó volt, fruzsival az oldalamon nem is telt unalmasan.

nem tudom, mit tegyek a csajjal. egyrészt ott van az, hogy mióta vágyok erre. lehetőségem lenne rá, hogy többet randizzak egy csajjal. pont ugyanazt érti randi alatt, mint én. nyitott volt. jól el tudnék vele lenni.

másrészt viszont ott van a félelem faktor. a félelem valami új és potenciálisan veszélyes dologtól. sokkal egyszerűbb lenne visszabújni a csigaházamba.

jelenleg ott tartok, hogy valószínűleg el fogom hívni mégegy találkozóra, és a problémát egész egyszerűen elodázom. vagy megoldódik magától, vagy olyan feloldhatatlan konfliktus keletkezik, ami az egyik választási lehetőséget eleve kizárja.

ez lesz a helyes megoldás.

más: szeretnék hajat.

az egyik estén sikerült elmennem budapest egyik ismert szórakozóhelyére.

miközben a szokásos whisky-kólámat szürcsölgettem, felfigyeltem a zenére, és eszembe jutott a kérdés, hogy milyen is tulajdonképpen a jó DJ, milyen is a jó keverés két szám között.

valószínűleg olyan, amikor nem hallom meg, hogy hol van vége az egyik számnak és hol kezdődik a másik. amikor a két dallam mélyen egymásbaépül, összefonódik, együtt egy új harmadik zenét alkotnak. a jó keverés szerintem olyan, mint egy tökéletesen felépített színsor. nem vesszük észre két alapszín között, hogy hol van váltás, de érezzük, hogy az egyik szín mégsem a másik.

a függöny felgördül. a színpadon egyetlen magányos alak áll. semmi említésre méltó, átlagosnak mondható, körülbelül 30 éves férfi. nem vékony, nem is kövér, nem magas, nem is alacsony, nem szomorú, nem is boldog, nem elegáns, nem is szakadt. egyszerűen csak átlagos.

a szemeivel egyetlen pontot néz, csakis egyetlen pontra fókuszál, a tekintete üres. összpontosít. az erőt gyűjti, hogy elkezdhesse az előadást.

egyszercsak a férfi koponyáján belül végzetes változás megy végbe. az egyik ér elpattan, és egyre több friss, piros vér veszi körbe az agyát. az emberi mivoltának központja, a tíz a tizenegyediken neuron, ami eddig információik milliárdjait dolgozta fel másodpercenként, hirtelen megérzi, hogy nagy baj van. a férfi szeme elött végigpörögnek az emlékek, miközben még mindig azt az egy pontot figyeli. aztán szépen sorban kikapcsolnak a részközpontok. a színész már nem tudna megszólalni, nem tudna megmozdulni, lassan az eszméletét is elveszti, de még mindig csak azt a kis területet figyeli.

a nézők elkezdenek mocorogni. senki nem tudja, hogy mi is történt valójában. halkan elkezdenek beszélgetni is.

végül a férfi vázizmai nem bírják tovább, feladják a küzdelmet, nem harcolnak a reménytelen célért, a túlélésért. az alak összeesik, a függöny pedig rágördül. a színésztársai a segítségére sietnek, de már késő. ő már egy másik színház örökös tagja.

a nézők felállnak, szépen csendben elhagyják a színháztermet. "láttad, milyen élethűen esett össze?" - hallatszik valahonnan a tömegből. "lehet, hogy élethű volt, de nem szeretem az ilyen érthetetlen, modern műveket" - jön rá a válasz. ők még nem tudják, hogy mi történt.

egyik nap eszembe jutott, vajon mi is az a zene.

sétálgattam hazafelé, keresztül józsefváros szívén, a mátyás tér széleit megjárva, hajnali három magasságában, és ezen gondolkoztam. vajon mi lehet az? mi az, amitől a zene zene lesz, nem pedig hangjegyek összessége?

a zene alatt itt most a komolyzenét értem. egészpontosan egy zene eljátszását. attól még nem lesz benne élet, hogyha egy kottafüzetben csücsül a dallam, lehet akármennyire tökéletes.

de amikor a zenész a kezébe veszi a hangszert, a hangjegyek felmásznak a művész ujjaira és elkezdenek táncot lejteni. furcsa, különös tánc ez, nem értheti senki, talán még maga a művész sem. és mikor vége van a dallamnak, a hangjegyek visszacsücsülnek, az ujjak pedig csak ez után ébrednek fel: nem ők játszottak, ők csak eszközök voltak a tökéletességhez.

a zene valamiféle megállapodás lehet a zenész, a hangszer, és a dallam között. Nem tudja pontosan egyik sem, hogy mit fog csinálni a másik, de azt tudják, mennyire össze vannak szokva. bármilyen rövid idő alatt képesek egymás mozdulataira, érzelmeire reagálni. ha a zenész szomorú, akkor a dallam hangjai máshogy táncolnak az ujjakon, máshogy szól a hangszer is.

ennek a három dolognak az élete az első közös játék után elválaszthatatlan.

sziasztok

elindítottam a blogot. nem hiszem, hogy túl sokan olvasnák, igazából reklámozni sem nagyon fogom. de azért titokban reménykedem, hogy lesznek visszatérő olvasóim. persze, a remény hal meg utoljára...

egyszer még nagyon régen, amikor kitört ez a blog-mánia, én elhatároztam, hogy nem fogok. nem mert akkoriban divat volt, és én mindigis utáltam az olyan cuccokat, amik mindenkinek vannak, nem akartam úgy blogolni, hogy mindenki azt csinálja.

és akkor most miért igen? ez egy jó kérdés... néha vannak gondolatok, ötletek a fejemben, amiket jó lenne lejegyezni. le is írnám papírra, csak minek? rendetlen ember lévén úgyis elhagynám őket, viszont ha egy ilyen oldalra összegyűjtöm őket, akkor nagy valószínűséggel vissza fogom tudni őket keresni.

pont ezért nem mondom, hogy milyen időközönként lesz új poszt. ha eszembe jut valami jó, akkor majd kiteszem. lehet, hogy egy nap többet is. ha nem jut eszembe semmi, akkor meg... hát akkor hoppon maradt a tisztelt képzeletbeli olvasó.

remélem, hogyha majd egyszer valaki arra vetemedik, hogy ezt a kis szösszenetet olvassa, akkor majd örömét leli benne. esetleg elkezd ő is gondolkozni.

jó szórakozást kívánok