értelmetlen. céltalan. tömeghisztéria. valahogy így tudnám jellemezni. ilyenkor mindenki a szeretteivel van. szerettei... van apám, van anyám, akikkel már nem élek együtt. szeretem őket, de erőst megroggyant a kötelék az elköltözésem óta. van egy öcsém is, akivel kb akkor beszélek, amikor itthon vagyok, azaz havonta maximum 2-3 alkalommal.
utálom a karácsonyt. olyan dolgokat kap az ember, amikre szüksége van, de ő is vesz dolgokat, amikre másoknak van szüksége. ez a jobbik eset. a rosszabbik, amikor értelmetlen, bugyuta szarságokat veszünk egymásnak. mert kell. mert különben nem ünnep az ünnep. a dolog lényege, hogy rád is költenek pénzt, de te is költesz másra. tehát olyan, mint egy nagyobb bevásárlás, amikor megveszed, ami kell magadnak. csak másokon keresztül.
ráadásul... ilyenkor mindenki szeret valakit. nem úgy, ahogy a gyerek szereti a szüleit és fordítva. hanem valakit, akit "párjának" tekint. és nekem ezt végig is kell néznem. és utána jön a kérdés, hogy "valami baj van, ádikám?" "nincs" "biztos?" "biztos". lófaszt nincs. ha nem lenne, vigyorognék, tapsolnék és örülnék. és amikor az egész mutatvány egy nagymamával is meg van fűszerezve: "mi a helyzet a lányokkal? mikor lesz feleséged?". szar dolog belegondolni, hogy jó hosszú ideje nincs senki, aki elfogadná egyátalán a szeretetemet. egyedül fogok megöregedni és meghalni.
legalább tudnám, hogy valami halálos kórban szenvedek. hogy nemsokára vége. de nem, amilyen szerencsém van nekem, legalább 80 éves koromig fogok szenvedni ezen a földön, és ilyen körülmények között. nincs, ami boldoggá tegyen.
