egyik nap eszembe jutott, vajon mi is az a zene.
sétálgattam hazafelé, keresztül józsefváros szívén, a mátyás tér széleit megjárva, hajnali három magasságában, és ezen gondolkoztam. vajon mi lehet az? mi az, amitől a zene zene lesz, nem pedig hangjegyek összessége?
a zene alatt itt most a komolyzenét értem. egészpontosan egy zene eljátszását. attól még nem lesz benne élet, hogyha egy kottafüzetben csücsül a dallam, lehet akármennyire tökéletes.
de amikor a zenész a kezébe veszi a hangszert, a hangjegyek felmásznak a művész ujjaira és elkezdenek táncot lejteni. furcsa, különös tánc ez, nem értheti senki, talán még maga a művész sem. és mikor vége van a dallamnak, a hangjegyek visszacsücsülnek, az ujjak pedig csak ez után ébrednek fel: nem ők játszottak, ők csak eszközök voltak a tökéletességhez.
a zene valamiféle megállapodás lehet a zenész, a hangszer, és a dallam között. Nem tudja pontosan egyik sem, hogy mit fog csinálni a másik, de azt tudják, mennyire össze vannak szokva. bármilyen rövid idő alatt képesek egymás mozdulataira, érzelmeire reagálni. ha a zenész szomorú, akkor a dallam hangjai máshogy táncolnak az ujjakon, máshogy szól a hangszer is.
ennek a három dolognak az élete az első közös játék után elválaszthatatlan.
